Csendben voltam...
2025.07.18.
...Pannonhalmán az apátságban, egy szerzetes és egy pszichiáter - Márk atya és Palotai Gabriella - által szervezett csendkurzuson. Az idei volt a harmadik alkalom, hogy eljöttem, ezzel "teljesítettem" a kurzus mindhárom programját.
Nehéz megmondani, pontosan mi is ez a csendkurzus, hogy mire is tanít meg. A csendre biztosan. A hétköznapi életünkben nem sokat foglalkozunk a csenddel, nem gondolkodunk rajta. Bár talán néha vágyunk arra, hogy csend legyen körülöttünk, de vajon bennünk mikor van az? Annyi mindent meghallanánk...
Annyiféle csend van.
Hallottam már a külső totális csendet, ami mély volt, hideg és szédítő. Ott volt benn egy izolációs kamrában - két éve a születésnapomon. Annyira erős volt, olyan döbbenetesen üres, hogy 30 perc után rosszul lettem tőle.
Találkoztam már a mentális csenddel, amikor a meditáció során a gondolatok elcsitulnak, amikor a folyamatos belső monológ megszűnik, vagy legalább háttérbe húzódik egy időre. Ez jó, különös érzés, könnyűvé válok tőle arra a pár percre, amíg velem van.
De ismerem azt a nyugodt, érzelmekkel teli csendet, amikor Katával összeölelkezve csak vagyunk, nincs semmilyen érzelmi cunami, nincsenek túláradó érzések által okozott impulzusok – csak nyugodt, összeolvadó közös jelenlét.
Vagy ott a lelki csend, az a mély, békés állapot, amelyben nincs elvárás önmagad fele, nem húz épp semmilyen vágy és nem présel semmilyen ellenállás. Csak vagy, ilyenkor talán magányosan, vagy talán ilyenkor vagy a leginkább önmagaddal, barátilag, átkarolva azt, aki vagy.
És persze ott van a természet csendje, ami nem néma, tele van apró neszekkel, kopogásokkal, surranó zörrenésekkel - az erdei séták némaságának megnyugtató zajai, melyek valahogy mégis csendet sugároznak.
És ott vannak a társasághoz kapcsolódó csendek: a tisztelet csendje, ami szavak nélkül is köszönetet mond. Ott a meghatottság, vagy az ünnep csendje – amikor a szó nem tudja kifejezni, ami van, de a csend, a csend vibrálása, a jelenlétünk mindent elmond. Nem zavarnak a szavak, dolgoznak a mosolyok, tekintetek, érintések.
És ott a csend, ami büntet, a feszültséggel teli csend, a kimondatlan érzések, elfojtott konfliktusok tere. A csend, ami két szülő közt vibrál, mert nem akarják a gyereket felébreszteni a szavaikkal, de ebben a csendben a gyerek vergődik, fuldoklik és ő a saját kis csendjével fojtja meg a lelkét.
És ott a halál csendje, mert meghalnak a szavak, az el nem mondott mondatok ott sorvadnak el bennünk, mert már nincs velünk az, akinek szántuk őket, s kinél lassan, kinél belülről marcangoló haláltusával pusztulnak velünk együtt a közös némaságban. Ez a végső hallgatás, ahol a visszafordíthatatlanul hömpölygő idő maga alá temeti a pillanatot és örökkévalóságnak tűnő néma üvöltéssé varázsolja a szavakat. Ezzel a csenddel együtt halunk mi is.
Pannonhalma csendje egészen különleges. Nyugtató, békés, mégis élettel teli. Az idei csend azt suttogta: minden rendben. És ebben a simogató csendben fürdőztem önmagam közelségében, szavak nélkül, csendben. Talán még soha ennyire.
Jó szívvel ajánlom nektek, ha van időtök, menjetek el. Ha tudtok, a kurzusra, ha nem, akkor látogatóként és időzzetek el egy kicsit az ódon falak közt lévő nyugalomban. Ha nincs lehetőségetek, olvassátok el a könyvet, amit a két vezető, Gabi és Márk atya írtak. A könyv mesél a csendről, Pannonhalmáról, kicsit a szerzetesi életről és tele van praktikus gyakorlatokkal, melyek segíthetnek megismerni a hétköznapunk csendjeit és önmagunkat.
Mindegyikre nagyon nagy szükségünk van.
