Nyilvános kivégzés
2025.07.20.
Egy nagyvállalat CEO-ja és a cég HR igazgatója egy koncerten a csók kamera felvétele miatt lebukott, hogy épp nem céges úton vannak, hanem egy titkos szerelmi randin. "Hétköznapi eset - vértől mocskos út."
Az elmúlt pár napban a legfelkapottabb internetes téma lettek, mémek, hírek, céges reklámok!!! és elemzések ezrei kerültek ki a netre. Az ő hétköznapi történetük egy elképesztő tükör. Természetesen megmutatja a gyengeségüket, esendőségüket, a szerencsétlen felvétel pedig kihangosította a vétküket és közszemlére tette őket és a szeretteik megaláztatottságát.
Szabad ezt?
Ez az ügy kihangosít valami mást is. Nézz magadra, nézz körbe az ismerőseid közt! Lehettél volna ez te is, lehetnél érintett te is? Lehetett volna egy barátod, egy közeli ismerősöd, aki "amúgy egy jó ember" de az élete, a rossz döntései, egy visszatérő, vagy épp egy pillanatnyi gyengesége ebbe a hibába vezeti és a sosem felejtő digitális térben elképesztő megalázottság lesz a jutalma neki és a családjának?
Bírók lettünk, rögtön ítélő bíróság és kivégzőosztag!
Miért tesszük ezt? Mert a társadalmunk ki van éhezve, mert ki vagyunk éhezve minderre! Mert a bűneinket, vagy az áldozatiságunkat azonnal kikondenzáljuk egy ilyen eseményen, amiben az elkövetők szimbólummá válnak. Már nem is foglalkozunk az ő emberi sorsukkal, csak a saját nyomorúságos életünket könnyítjük így meg.
És a media ráugrik az ügyre, szétcincálja - na nem az ügyet, ez nem érdekes, hanem a benne lévő embereket, mert drámára vágyunk, mások drámájára - majd jönnek az influenszerek, a figyelem-vadászok és a dögevők... és ebben az őrült lakomában belemarnak mindenkibe, aki közel állt a prédához, sebződik mindenki, a feleség, a férj, a gyerekek.
És a kollektív katarzis vihogása közben véresek leszünk mi is.
Ki lehet ezt kerülni? Miért tesszük ezt? És ha már nem tudod nem nézni, hisz az arcodba nyomják, mit tehetünk ez ellen? Meddig tápláljuk ezt a mocskot a megosztásainkkal, az újabb és újabb fotókkal, videókkal? A személyes identitás és társadalmi kapcsolataink végleges megbélyegzése történik épp, hisz minden ilyen tettünkkel egyre mélyebbre és mélyebbre égetjük “a skarlát betűt”, amit azután soha le nem vehetnek ezek az emberek, elveszítve méltóságukat nem maradnak mások, mint kifacsart szimbólumai az emberi gyarlóságnak.
A mi gyarlóságunknak.
Hisz a közösségi lincselés soha nem csak az alanyról szól – rólunk szól. Arról, hogyan viszonyulunk a hibához, az esendőséghez, az erkölcshöz, a hatalomhoz – és önmagunkhoz. Nem tudom, mit lehetne ez ellen tenni, hogy mikor jön el az a társadalmi érettség, amikor a nyilvános kivégzés nem lesz többé cirkuszi produkció.
Lassan himbálódzó rohadó hullák lógnak a főtéren, mi pedig fánkot majszolva sétálunk el közönyösen, örülve annak, megúsztuk.
Megint.
